A mai délután lecseréltem a Balti-tengert is megjárt, napra pontosan majdnem hét évig hűen, és nagyobb hiba nélkül szolgáló Casio karórámat egy svájci Doxára. Gyönyörűen minimál, bőrszíjas csoda.
Egyik öregapámat ezen márka automata (azaz a kéz mozgásából energiát nyerő mechanikus) példánya szolgálta és szolgálja egy életen át. Bár műszerészként vagy hat különböző fajtája van, különböző gyártóktól.

  Mindig keresd a nők kegyét, sokat elérhetnek neked! - be is tartom. Bár inkább ösztönösen, neveltetés, mintsem érdek miatt. Különösen érdemes ezt szem előtt tartanom, amikor körülöttem majd' mindenki nő. Ma a folyosón elkapott az egyik kollegina és nevetve mesélte, hogy a másik épületből (a közreműködő, félig-meddig felettes egység) kérdezték, hozzánk tartozik-e az az őrült, aki pólóban mászkál az utcán (egyes feldolgozandó iratokat náluk veszünk át, ellenőrizzük őket formailag, majd visszük át a dobozokban). Erre büszkén válaszolta, igen, a mi gyakornokunk.

Egyébként már rengetegszer akartam írni, szóval nyilván tettem is, de a hoodie az egyik legjobb viselet ebben az időben. Elég sűrű szövésű a szél ellen - még bringán is -, sőt a csuklyát felhúzva még az esőt is derekasan állja. Ennek vettem ma is hasznát, miután majdnem egy órát töltöttem sorban a postán erkölcsi bizonyítványért (munkaszerződéshez kell). Kilépve lágy víz permetezte arcom.

Hazatekerés után megnéztem az Inglourious Basterds-et. Kár volt. Belement "a második világháború németje egyenlő náci rohadék"-ba, amit ugye én nem szeretek. Második megtekintést mindenképp pihentebb fejjel kell elkövetni, bár el kell ismernem, Tarantino operálása a feszültséggel a chater one-ban zseniális volt, plusz tetszett, hogy mert operálni a nyelvekkel (kiváltképp, mivel ezekből kettőt majdhogynem tökéletesen értettem is).

Gyűrött vagyok, tükörben mintha valami western kiégett párbajhősét látnám. Megmosom az arcom és megpróbálom teljesíteni a mai karakterszámot.

Az irodához érve úrnak szólított a velem nagyjából egyidős takarítólány/nő, plusz segített berakni a bringát (a tárolót felettébb megközelíthetetlen helyre sikerült beépíteni, egymásra nyíló ajtók, szűk folyosó és egyéb rémálmok). Délután megejtettük az első megbeszélést a főnökkel. Hogy érzed magad?, ilyesmi.
Este néhány óra alatt begépeltem a szakdolgozat mára előirányzott karakterszámát. Elfáradtam, több kreativitás nincs.

A végére megint fotók, mindenféle tumblr blogokról.

Néha annyira elrettenek, hogy harmincas koromra munka után engem is csak a tizediken bérelt lakás utolsó szobájáig kúszó sötéte vár majd. Azért meg minek hazamenni. Van egyébként egyszavas fordítás a workaholic-ra (munkamániás azért máshogy fogja meg a kifejezést)? Definícióban talán ilyesmi lenne, amikor többet látod a munkatársaidat, mint a családodat jelentő macskád.
A munkaidőben olykor a pályázatokat fénymásoljuk, meg a napokat is. Bár a minőség tényleg egyre gyatrább lesz. Vagy legalábbis közönyösebb arcot érünk el vele. Mert ahogy mindenhol, itt is feszültség lakozik a mélyben és emberi széthúzás.
A legjobb az egészben, hogy értékes perceket nyerjek a(z intellektuális) kikapcsolódásra, a szakdolgozat írása után, az alvásból csípek le. Amúgy sem megy igazán. Megint nevet kéne adni a szemem alatti táskáknak.

Tegnap éjjel megnéztem a Cowboy Bebop: Knockin' on Heaven's Door c. egész estés (rajz)filmet, és hát zseniális. És még a japán beszédstílus sem zavart. A karakterek, a látvány, az akció és a zene egyik valaha alkotott leglenyűgözőbb keveréke. Ha ismerném a műfaji besorolásokat, talán noir-t mondanék.

Ja igen, még akartam írni, hogy Outlook Web Access segítségével bárhol hozzáférhetünk a vállalati emailhez. Bent egyébként szigorúan Outlookot kell használni, ami annyira jó, mint amennyire mindenki utálja. A felületet nézve olyan érzésem van, mintha megint freemail korszak volna, amikor általános iskolában büszke voltam magamra, mivel rájöttem mi a különbség a honlap és az elektronikus levél (haha) között.
A lényeg az, az Outlookkal a gmailhez képest visszaléptünk az időben, cserébe van rengeteg spam, kis borítékikon, szánalmas tárhelykorlát és fogalmazásra képtelen kollégák.

A végére gondolatilag/hangulatilag három régebbi bejegyzés: egy, kettő, három.

Arra gondoltam, - Bajcsy-Zsilinszky Endre mintájára - esetleg felveszem anyám családnevét. Továbbvinném nagyapám nevét, ezáltal is az öreg kedvére téve. Egy kört az anyakönyvi hivatalban (gondolom legalábbis ott) mindenképp megér.

Szerdán bőrkabátban buszoztam munkába és az egyik belső zsebében egy Deutsche Bank egyenleges papírját találtam (ha egy terminálnál kinyomtatja az ember nem postázzák és így költséget sem számítanak fel) a majdnem négy éve berakott itallap mellett (egyik kedvenc középiskolai tanárommal söröztünk valamikor).
Valahol pedig Pink So what-ja ment, ami az egyik hoteles estét juttatta eszembe, ládákban hordtuk ki a vizet, miközben jó testük csajok próbáltak a reflektorfényben valami táncot erre.

A lejátszóban pedig langaléta német haverom által adott szám szól. Születésnapomra a kedvenc számait adta, emlékszem és megint beugrott a tapfer szó.

Pillanatnyi magányos pogóval és ordibálós-hörgős léggitározással vezetem le a frusztrációm, széles terpesz, headbang, fűrészelő hardcore zenekarok videóira jellemző a gitár szaggatására reszkető kameraállás, ilyesmi.
Úgy érzem összecsapnak felettem a hullámok, nyakamba szakadt a rengeteg tennivaló. Időt és alvást kérek, ab sofort!
És most vissza a munkához; Reinhard Heydrichhez és az SS-RSHA-hoz.

Fáradt vagyok, random epizódok a hétből. Van egy vadonatúj ASUS laptop a munkahelyen, egy rokon/felettes cégtől, még a mellékelt CD-k is mellékeltek, meg a táska name tag-jén is rajta van a karcolódást megelőző fólia. Szóval nézem a baromi erős vasat - zenehallgatásra használjuk, mert mikor átmegyünk a másik épületbe visszük magunkkal a többéves sajátunkat - és a bootolásra várva csodálkoztam miért erőlködik. A feladatkezelő szerint 67(!) folyamat ment egyszerre (nekem alapból, firefox és foobar nélkül, 17 van). Amit lehetett kilőttem, egyből nem fájt neki az élet.

Másik érdekes dolog, hogy az esetek kilencven százalékában nem használnak semmiféle vírusvédelmet. Pedig egész nap pendrive-val rohangál mindenki, rengeteget leveleznek és az adatok minden bitje kifejezetten bizalmas. A vírusos (valójában férges, az említett ASUS-on van Nod32, azzal irtottam le az egyikről) pendrive-ot és egész gépet(!) felküldik a központba, Budapestre, hogy ott rakják helyre. Nem kevés összeget lehetne spórolni mondjuk ESET Smart Security-vel (ezt használom, ezt ismerem). A liszensz nyilván nem olcsó, bár ekkora gépparknál jelentős kedvezményt lehetne kapni, ráadásul biztosan olcsóbb volna az állandó küldözgetéseknél és a lehetséges adatvesztési problémáknál.

Ma megvolt az első túlórám, igaz nem sok. Bár itt mindenkinek napok jönnek már ki emiatt, rengeteg a munka. Én felelőset még nem kaptam, de már bizonyos tekintetben kezdem átlátni a folyamatokat (erősen kezdeti fázis).

Az ebédszünet általában közösségi esemény - legalábbis három irodából kettőnek -, érkező ugyanakkor nincs, így a legnagyobb helyiségben eszünk, mondhatni a monitor előtt. Egyik nap jött be a főnök és kérdezte a gyakornokokat (minket) beosztókat.
- Hogy mennek a dolgok, elvettétek már az életkedvüket?
- Nekem soha nem is volt.
(általános derültség)
Ugyanakkor az igazság az,a fáradtság és terheltség mellett, hogy régen éreztem már magam ilyen jól (csinálok valamit bazdmeg).

Megvettem a francia rudat, haza hengerben vittem vállamon, míg jobb kezembe fogott üléssel irányítottam a biciklit. Azért elvettem a szórólapot osztogató fiatal csajtól a papírt. Soha nem fogom megérteni kik hiszen még az effajta reklámozásban, amikor az emberek nyolcvan százaléka el sem veszi, vagy azonnal eldobja (én sem olvastam el). Bár nyilván megéri, gondolom talán az olcsósága miatt.

Gondoltam feldobom az egyik valóban érdekfeszítő cikket, amit olvasok a kommunizmus és a nemzetiszocializmus összehasonlíthatóságáról. Tony Judt tollából származik, aki brit történész, egyetemi prof. Innentől kezdve nem éppen egy egyszerű szövegről beszélünk - szerintem a UK-ben még mindig, ha szebben nem is, de nagyobb szókinccsel beszélnek mint a US fuckin' A-ben. Szerepel néhány szakszó (hirtelen a to appropriate - kisajátít, jut eszembe) és igen választékosan, ugyanakkor mégis gördülékenyen, élvezhetően ír.
Ha valakit még ezek után sem tántorítottam el, akkor itt van a FROM THE HOUSE OF THE DEAD: On Modern European Memory .txt-ben.

Nem epizódból, viszont kiválóan jellemez.