Mindig azt dolgozott ami épp adódott; kikötőben nehéz bakancsban, meleg tapadó vízhatlan nadrágban, borostát birizgáló garbóban nyelvhalakat pakolt ládákba, vagy étteremben felgyűrt ingujjban bőrt vörösre égető forró vízben mosogatott. Legutóbb francia főnökét küldte el igen messzire, amikor nem kapta meg fizetését.

Szerette a tenger zúgását és párás levegőjét, amikor néhány napra kihajóztak halászni az apró bárkán. A napi tizenkét órás szolgálat mindig hosszú és nehéz volt, cserébe utána rendesen verték a blattot és még jól is fizettek. Olykor az éjszakai csendben a korlátnak támaszkodva el-elszívott a kapitánnyal egy-egy méregerős cigarettát.
Emlékezetesek maradtak a hetek is, amikor a reggelt kedvenc kávézójában kezdte melegen ropogós pirítóssal és sonkás tojással, ahogy csak Lou tudta csinálni. A helyi lap gyűrött sarka felett figyelte a nyolcórás rohammal megérkező vendégeket. Például a narancslé szívószálával körkörösen hadonászó inas nőt, aki hangosan méltatlankodva hagyta ott a vele szemben ülő elszontyolodott férfit, vagy amott a csapat építőmunkást akik hónuk alatt sárga sisakkal, állva szürcsölték parányi csészékből a gőzölgő feketét, majd intve, libasorban hagyták el a helyiséget.

Aztán időről-időre mindig jött a mehetnék érzése, így fogta hátizsákját - búcsút intett hajlott hátú házinénijének megköszönve, hogy nem kellett kifizetnie az utolsó havi lakbért - és felült egy olyan IC-re, amiről indulás előtt tíz perccel tudta meg hová indul.
A hónapok sora múltán rengeteg nyelvet ismert fel hallás után és nagyon jól tudta milyen sokat jelent a másiknak anyanyelvén elejtett egy-egy szó. Nem volt ez másként azzal a fiatal párral sem, akikkel estébe nyúlóan beszélgetett és akik meghívták az alulvilágított étkezőkocsiba vacsorázni.

Az éjszaka maradékát az iPod feltöltésével és alvással töltötte, hogy a hűvös reggelen ásítva köszöntse az új várost.